Már csak egy lépés

Már csak egy meccs és Budapest Kupa döntőt játszik csapatunk. Ki gondolta volna pár évvel ezelőtt, hogy egyszer, együtt egy Budapest Kupáért fogunk imádkozni…

Most mégis itt állunk álmunk egyik kapuja előtt.

Izgalommal telik számomra minden bajnoki forduló, de inkább már csak azért, hogy minél nagyobb gólkülönbséggel nyerjük a mérkőzéseket. Ami igazi izgalmat, csemegét hozott mostanában, az a kupamenetelés. Mindenki remélt, bízott és ki a pályán, ki a pálya mellől, de küzdött. És az eredmények sem maradtak el. Létrejött úgy egy közösség, hogy igazából eddig is létezett. Eddig is a Ferencváros jelentette a mindent és a semmit, a sokat és a keveset, az eleget és a soha nem eleget. De csak nem rég tapasztalhattuk meg, mit is jelenthet az, amikor plátói kerítések nem választanak el minket a gyeptől.

Gondolkodtam, melyik is volt a kedvenc Kupa meccsem. De inkább három momentumot emelnék ki, ami mindegyik mérkőzésre jellemző volt. Az első kedvencem, amikor a csapatok jönnek a gyepre, tapintható a feszültség, a fontosság. Gyúlnak a tüzek és robban az induló a füst súlya alatt. A második legszebb érzés, amikor csaptunk gólt lő és eufóriában tombol játékos és szurkoló. A finálé pedig, a harmadik pillér. Amikor a spori megfújja utoljára a sípot és a szurkolók tömege egybeolvad a játékosokkal. Együtt ünnepelni, ugrálni, énekelni…

Ezt várom csütörtökön este is. Mert már csak egy lépés és átléptük a kaput.

Ti vagytok a FERENCVÁROS, mindörökké FFC!